Mennyi, ha annyi… ?

2,59,14 – vagyis kettő óra ötvenkilenc perc tizennégy másodperc. Hogy ez kinek mennyi? És hogy kinek mennyit ér? Kérem, ez egy igen bonyolult kérdés. Érdemes ezen kicsit eltöprengeni, mielőtt rávágjuk a választ, hogy ennyi, meg sok, és hogy kevés, és hogy mihez sok, és vajon mihez kevés? Az, aki még nem futott maratont, de ahhoz közeli távot sem, annak rengeteg, nem csupán az a bizonyos 42 195 méter, hanem egyáltalán, annyi ideig futni. De mennyi ideig is?
Akkor lássuk csak, hogy kinek mennyi is az az annyi. Kérem, a jelenlegi világrekord 2,02,59. Természetesen ez azt is jelenti, hogy a jelenleg leggyorsabbnak számító kenyai és etióp futók között az, aki 2 óra 6 percet nem tud futni, tulajdonképpen nem is számít, aki pedig 2 óra 10 percen kívül fut, az csupán a szürke tömeg. Ugye, ők a valódi elit. Na de például az Olimpiára legutóbb, Londonba a férfiak számára az A szint a kijutáshoz 2 óra 15 perc volt. És hihetetlen ugyan, de sok nemzet nem tudott kiállítani olyan futót, aki ezt a szintet tudta volna teljesíteni. A mezőny egy része így vagy B idővel (2 óra 17 perc), vagy zöldkártyával állt rajthoz. Nos, a számukra a 2,59,14 sétatempó. Bemelegítő tempó, egyszóval valami olyasmi, mintha Cseh Laci úszna egy 3 perces 100 métert (szerintem elaludna közben).
De most kicsit eltérnék ettől a vonaltól, hiszen itt a világ maratonfutóinak csupán töredékéről beszélünk. Márpedig ennél még itthon is jóval többen futnak évente (tehát nem egy alkalommal) maratont. Vannak azok, akik egész évben edzenek, hogy le tudják futni. Ez azt jelenti, hogy a maratonok szintideje valahol 5 és 6 óra között van nagy átlagban, persze van, ahol ez 7 óra. Vagyis azoknak, akik azért küzdenek, hogy szintidőn belül beérjenek a célba, és ezért egész évben erejükhöz és idejükhöz, adottságukhoz mérten keményen edzenek, a fent említett kevesebb mint három óra, az valami olyasmi, mint a legjobbak alig több, mint két órája. Számukra a kettő között alig van különbség.
Van egy jelentős tömeg, akik valahol 4 óra, és 4:30 között érnek célba, természetesen az előbb említett sportolókhoz hasonlóan ezért sokat dolgoznak. Számukra a 4 órán belüli futás egy komoly teljesítménynek számít, sokan ezért ezt tekintik a kihívásnak, ezen munkálkodnak. Mert ha már belül vannak azon a négy órán, akkor stabilan 6 perces átlagon belül mennek ezrenként (lefordítva: 10km/h). Innen kezdődik tovább a következő nagy küzdelem, hogy közelítsenek a 3 óra 30 perchez, ami megint egy lélektani határ. A maratont futó nagy tömegekben komoly tekintélye van annak, aki 3:30-on belül ér célba: ez azt jelenti, hogy megvan a 5 perces ezer átlagban (12km/h). Kérem, az ő szemükben a 2,59,14 egy olyan idő, amit el tudnak képzelni, érzik, mi van mögötte, és kevésbé hasonlítják a kelet-afriaiak 2,03-as idejéhez, sokkal inkább a saját 3,29-ükhöz.
Meglátásom szerint innen kezdődik egy újabb tábor, aki reális célkitűzésnek érzi, hogy megcélozzák a 3 órás álomhatárt. És valljuk be, aki egyszer futott 3,29-et, vagy jobbat, az már komolyan elgondolkodik, hogy megpróbálja. Ehhez sok-sok edzés, elszántság, sokszor lemondás, idő, esetenként fájdalom, szóval mindaz kell, amitől valóban értéke, komoly értéke lesz ennek a célnak az elérése az illető számára (is). Számukra az, aki 2,59,14-et megy, az olyan, mint aki már átlépett valamilyen határt, ők pedig még csak most készülnek rá… kicsit elképzelhetetlen, de mégis próbálni való.
A futók között van egy réteg, akik már névről, arcról, hírből ismerik egymást, hallottak egymásról. Ők azok, akik 3 órán belül futnak – persze nem egyszer, hanem hellyel-közzel rendszeresen. Számukra a 2,59,14 a belépő a táborba. Aki futott jobbat pár perccel, azt mondja, nem kell már sok, megvalósítható. Nekik a következő komoly határok mindig az önmagukhoz képesti következő percek, ötpecrek, vagyis magukhoz képest történő javulás. Persze, vannak álomhatárok, mint mondjuk a 2,48, ami az ominózus 4 perces ezer (15km/h), vagy a 2,30. És ez utóbbi a komoly választóvonal, hiszen aki ezen belül fut, már egy igen kis létszámú elit tagságát jelenti itt Magyarországon. Aki itt fut, már komolyan jegyzik (az amatőrök között). Nekik a 2,59,14 egy kényelmes tempó, beszélgetős, relax, bemelegítés, esetleg igen laza levezetés…
De vajon számomra mit jelent a 2,59,14? Tényleg, mit jelenthet? Egy szám a sorban. A kilenc maratonom között annak az ötnek az egyike, amely a 3 órán belüli teljesítést hozta (maratoni versenyeim listája). Mint látható, eddig futottam ennél jobb időket is, viszont Londonban ez a legjobb. Azonban több fontos dolog van, ami meghatározza, hogy mennyi is ez a 2,59,14. Például az, hogy mennyit dolgoztam ezért? Hogy elvégeztem-e a megfelelő mennyiségű, minőségű, és időzítésű edzésmunkát? A mennyiséggel biztosan nincs baj. Az évek tapasztalata azt mutatja, hogy nagyjából a heti terhelhetőségem környékén járok, és amíg maratonra készülök, ennél több edzés rontana a teljesítményemen, és érzésem szerint az egyébként engem elkerülő sérülések is napirendre kerülhetnének. A minőséggel sincs gond (bár biztos vannak, akik ezt máshogyan gondolják),  hiszen igen neves és remek edzőm van, akivel lassan hat éve dolgozom együtt. És hogy szubjektíven (mint eddig a blogomban) elmondjam, miért érzem igazolva az állításom: én úgy érzem, fejlődtem. Időben még lehet, hogy nem. De ha valaki ismeri az eddigi maratoni futásaim részleteit, az tudja: minden futásom hányással végződött, hol hamarabb, hol később, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. A hányás megállással járt, néha fetrengéssel, ez pedig azt jelenti, hogy időveszteséggel. Az elmúlt néhány maratonomat ezért (is) teljesen szárazon futottam, hogy lássam, tanuljam, érezzem, meddig lehet frissítés nélkül elmenni? Hányás nem volt, lassulás, nagy lassulás igen. Így azért megszületett egy 3,00,40 (Bécs 2014) és egy 2,56,17 (Frankfurt 2014) időeredmény. Most Londonban pedig ittam, vittem be szénhidrátot (bár Molnár Peti szavaival élve: ritka sz@r volt a frissítés, lévén 15km és 25km volt az a pont, ahol volt, utána meg minek…), nem volt hányingerem, és a második felében jobbat futottam. Ez pedig először fordult elő – ez azt jelenti, hogy gyorsulni tudtam. Még fontos megemlítenem, hogy London számomra egy nehéz pályának számít, szintes, ráadásul a második felében. Ezen kívül tavaszra esik, én pedig jellemzően mindig ősszel vagyok a legjobb formámban. Ez lehet éves bioritmus, a csillagok és a Hold állása, de valószínűleg ilyen a szervezetem, így tudok legjobban versenyezni: a melegből a hidegbe. Nos, ha így nézzük, akkor nem is olyan rossz ez a 2,59,14.
Azonban a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Mert az időeredmény papírra kerül, táblázatba, a számok rubrikákba kerülnek, viszonyítási alapot képeznek, más számokhoz hasonlítják, amelyek alapján döntések születnek. Hogy milyen számokat vetnek össze és milyen számokkal, csupán tippelni lehet, tudni nem. Azonban ezek a viszonyítási adatok fognak sokak, többek között az én jövőmről is dönteni. Én pedig csak várni tudok, hiszen futni tudok, az órával, esetleg másokkal versenyezni tudok – de a rubrikákkal, adminisztrátorokkal, döntéshozókkal, és statisztikákkal nem. Ennek az értelmében a 2,59,14 csupán egy szám. Egy szám, ami számukra lehet sok, vagy kevés. Lehet, hogy lehet jobb, vagy lehet rosszabb, de én már csupán annyit tudok ehhez hozzátenni, hogy nemsokára kimegyek futni, edzeni. Én tudom, hogy milyen időt futok majd legközelebb… de lehet, ez lényegtelen. Vagy azért, vagy ezért…

Hozzászólások lezárva.