Valahol a Hármason lehullott az avar…

A szívem vissza, visszahúz…
Olyan régen volt, hogy a Hármason futottam. Terepen, hegyek közt. Az őszben, a hulló avaron, a lehullott avaron. S ha száraz volt, zizegett, zörgött a futó talpam alatt, ha pedig köd, nyirok ült a tájon, akkor hozzátapadt bokámhoz. S megint lehullott a levél a fákról, messze, a Hármason. Hiányzik nagyon, de nagyon! Itt az ősz, és én idén sem futottam még ott, nem jártam végig a panorámautat, sem az oroszlán sziklánál nem rohantam el, nem szaladtam körbe az Árpád kilátónál, ahogy a jelzés mutatja, nem köszöntem a szembe futó sporttársaknak. Nézem a cimborák képeit, ahogy napról napra rakják fel, s nézem az ismerős helyeket. Hiányzik, s én is szaladnék, végig az erdőn, a hegyen, az ösvényeken. Vígasz, hogy tudom, megvár, s ott leszek még egyszer, én is hághatom a Virágos nyerget, s a Hármas csúcsát, ahol lehullott az avar…

Hozzászólások lezárva.