VILÁGBAJNOKI CÍM

I survived!
A befutópólón nem az áll, hogy Finisher, mint ahogy szokott. nem! Azt írták rá: Túléltem! És a verseny után, mikor megláttam, teljesen egyetértettem ezzel. A zofingeni Powerman Duathlon pályája egyáltalán nem könnyű. Olyannyira nem az, hogy kimondottan nehéz. Nagyon-nagyon nehéz! De kezdem az elején.
Annyira azért nem az elején, hogy miként jutott az eszünkbe, és hogy miért pont a világ egyik legnehezebb duatlon versenyével kezdtem, és hogy mennyi, de mennyi kemény felkészülés van ebben a teljesítményben. Csak azzal kezdem, hogy egy tizenöt órás autókázás után Kerekes Csabi és Kimmel Péter barátommal csütörtökön késő este megérkeztünk a svájci Wangenriedbe, egy kis faluba Zofingentől 30 kilométerre, ahol egy igen kellemes apartmanban kaptunk szállást. Innentől két napunk volt arra, hogy: pihenjünk, feltöltsük magunkat energiával, regisztráljunk a versenyre, részt vegyünk a technikai értekezleten, a tésztapartin, edzésen tekerjünk egyet Csabival, az utolsó karbantartási munkálatokat elvégezzük a tandemen, és mindent előkészítsünk a vasárnapi versenyre.
A verseny reggelén hideg volt. Fáztunk, mint a vadászkutya. Csabi a kabátját csak a rajt előtti pillanatban dobta le. Nekem sem volt melegem. Azt mondták, délutánra akár 17 fok is lehet, süthet a nap, de lehet borús, sőt esős is az idő. A kérdésünkre, hogy a mez alá fel lehet-e venni egy hosszú ujjú felsőt, de mondták, hogy semmit, a bicónál esetleg kabátot. Kötelező a szabvány válogatott mez. Rendben. A női elit mögött rajtoltunk. A rajt pillanatában az egész női mezőny elfutott mellettünk.
Az első futás 9,2 km volt, hivatalos szintemelkedés 250 méter. A rajt után egy izmos emelkedő vezetett fel a még meredekebbre, majd a nagyon meredekre, aztán kis hullámzás, és kényelmesen visszarohantunk a célterületre, hogy még egy ilyen kört  teljesítsünk. Kellemes bemelegítő tempót tartottunk, a fázás elmúlt. Tempósan depóztunk. Bringás cipő, sisak, egy zselé, kis víz, és futottunk ki. A vonal után felpattantunk, és nekivágtunk a három, egyenként 50km-es körnek, körönként 500m szintemelkedéssel.
A futás a következő közel 6 órához képest szép emlék volt. Míg síkon tekertünk, erős tempóval, és előzgettük a népet, addig nem is volt semmi gond, utána sem, csupán az emelkedőknek nevezett falakon való feltekerés adta a kihívást. Egy körön belül három gerincen kellett átkelni. Ezek nagyjából úgy néztek ki, hogy pár kilométeren keresztül pedáloztunk felfelé a budapesti, illetve óbudai Kiscelli utcán, hogy a végén kapjunk egy jó másfél kilométeres még meredekebbet, mondjuk mint a Barlang utca a második kerületben. Ilyenkor elveszett a tandem adta előny a nagy sebességhez, és inkább lassabbak voltunk a nagy átlagnál. Volt, mikor 8 km/h tempót (?) tudtunk tartani. Nos, az első gond innen lefele jelentkezett, mikor nekieresztettük a gépet, és jól meg is hajtottuk, hogy az emelkedőn elvesztett időből minél többet behozzunk. Fent hideg volt, nagyon. Lefele 60-70 km/h-nál elkezdtünk fázni. És most szándékosan fogalmazok ilyen szépen, mert inkább nem írnám le, milyen érzés volt. Fájt a hideg, kegyetlenül fájt. A következő hegymenet felfűtött, izzadtam, aztán megint a fagyasztó, dermesztő hideg szél. És harmadszor is. A középső hegyen volt a frissítőpont, vételeztünk izot, zselét, mindezt lendületből. Az izo nem sokat ért, bár előre szóltak, hogy hipotoniás, nem is izo. A víz és zselé kombó sokkal többet ért.

A nagyatádi fiaskó miatt most sokkal jobban készültünk technikával. A nyereg alatt volt természetesen egy belső, gumileszedő. Volt még egy könnyű pumpa, egy CO2 pumpa, még egy belső, és egy tartalék külső. Egyéb gond esetére Péternél a ponton egy komplett első és hátsó kerék, azonos teljesen a használatban levővel, vagyis azonnal lehetett volna cserélni. A kockázatot igyekeztünk minimálisra csökkenteni. Ezen kívül egy-egy körön három helyen volt egy igen komoly szervizállomás. Amit azért a rajt előtti napon leellenőriztünk, és meggyőződtünk róla, hogy csupán a vázat nem tudnák cserélni, és javítani.

Amint leértünk a síkra, tekertünk, hogy haladjunk, és átmelegedjünk. A segítői ponton már messziről kiabáltunk Petinek, hogy kabátot, kabátot! Egy volt rajta, adta rám, Csabinak elég volt egy kesztyű. Persze, ő kezeli a váltót, féket, úgyhogy neki a keze fontos volt. A többit kibírta. Én viszont a zipzárat sem tudtam összezárni, annyira elgémberedtem. Nekivágtunk a következő körnek. Ekkortájt ért utol minket a férfi elit mezőny. Hegymenetben úgy húztak el mellettünk, mintha nekik a gravitáció nem tartozott volna a versenyhez, mintha nem is emelkedőn mentek volna.

Végig húztak el mellettünk a motorosok, vitték a versenybírókat, akik árgus szemekkel figyelték, hogy mindenki betartja-e a szabályokat, hallottuk, mikor valakinek szóltak. Voltak operatőrök is, némelyik félelmetes pózban igyekezett megörökíteni a történteket. A legkeményebb az volt, mikor háttal, állva filmezett az egyik.

Ebben a körben láttunk már csúnya görcsöket, fáradásokat, pálya szélén fetrengő sporttársakat. És ebben a körben elkezdett esni, hol erősen, hogy gyengén. A lejtőkön észnél kellett lenni, nehogy elcsússzunk. Szerencsére készültünk, esőgumi volt a kerekeken.

Péter mondta, hogy érkezett egy versenyző a versenyközpontba, eshetett, nem is olyan kicsit: az egyik oldalon se ruha, se bőr nem volt rajta, és a kerékpárja is eléggé elhasznált állapotban volt. Feladta.

Fáradtam ,már nem fáztam, éreztem azonban, hogy az erőmet be kell osztani. Sok van még hátra. Egyenletesen, ésszel adagoltam a zselét, vizet, izot, sótablettát. Nem volt görcs, nem volt eléhezés, csupán az izmok kezdtek el sírni néha. Egyre gyakrabban. A harmadik körnek úgy vágtunk neki, hogy ez lesz a legnehezebb, de az utolsó. Már a második gerincen éreztem, hogy az utolsó erőket mozgósítom. A harmadik gerinc kínszenvedés volt, fájt minden izmom, a görcsös kapaszkodástól a vállaim is beálltak, sajgott a combom, alig akartak engedelmeskedni, hogy tekerni, tekerni, tekerni kell, még, és még! És megkezdtük az utolsó ereszkedést, aztán a gyors hajtást a síkon, hogy haladjunk, minél hamarabb megkezdjük a futást.
Élmény volt végre leszállni a tandemről. Leguggolni, cipőt cserélni, felállni… na ez utóbbi kicsit fájdalmas volt. Sisak helyett sapka, és már kocogtunk is ki a depóból. Várt ránk 30km futás, összesen 800m szintemelkedéssel (több helyen láttam 400m-et leírva, de ez teljesen kizárt. Elég csupán a szintmetszetet megnézni, az is többet mutat, de Csabi GPS alapú, és az én barometrikus alapú mérésem is ugyanazt mutatta, de más versenyző is megerősítette ezeket). Az első ponton alaposan kóláztam, banánoztam. Komótosan kezdtük meg a kocogást. Csabival közöltem: “Ehez a 30 km-hez szerintem ennél alaposabban nem is melegíthettünk volna be”…. és valóban. Hihetetlennek tűnik, de könnyedén ment. Felüdülés volt a tekerés monotóniája után a futás szabadabb, variálhatóbb, a testet jobban átmozgató mozgásformája. Persze, a pálya erdőben vezetett, jelentős részben igen jó minőségű murvás ösvényeken, kis részben aszfalton. Azonban a terep az terep, az emelkedők java szintén igen meredek volt. Egy 7,5km-es úton kellett kifutni egy hegyi parkhoz, onnan vissza Zofingenbe, majd mindezt megismételni. Csupán ezt kellett már letudni, hogy teljesítsük a versenyt. nem volt más dolgunk, mint ésszel frissíteni, a meredekeket ésszel és óvatosan venni, a lejtőket pedig lendületesen, de balesetmentesen kihasználni. Meleg lett, nagyon, Csabi locsolta magát rendesen, nekem már nem számított, ezt mindig jobban bírtam, mint a hideget. Tudtunk beszélgetni, méricskélni, számolgatni, elemezgetni a kerékpáros szakasz eredményeit. meglepően könnyen és hamar letudtuk ezt a távot is, és lassan megérkeztünk a cél területére. Zsibbadtság, öröm, fáradtság, elégedettség. Ez járt át, ahogy körbefutottuk az arénát, a tapsoló tömeg előtt befutottunk a kapu alá.
Összeölelkeztünk. Ketten csináltuk meg, kettőnk sikere, és ketten lettünk világbajnokok. A verseny 27 éves történetében mi voltunk az első látássérült páros, aki végig tudott menni, feladás, szintidőből való kicsúszás nélkül. Ölelkezés, fotó, befutóérem, befutópóló… ja, nem: túlélőpóló. Hiszen ez volt ráírva: I survived!
Péter hozta a cuccainkat. Átöltözés, és telefon haza: megvan, sikerült! Az etetőponton a tésztából kétszer kértem, örömmel adtak. Most jól esett az alkoholmentes sör. Később pedig az esti ünnepség, vacsora, és felállni a dobogóra, átvenni az érmet… ez most az év csúcspontja volt! Este a szálláson a fáradtság ellenére sokáig maradtunk fent, beszélgetni, k9s ökörködéssel levezetni a feszültséget. Másnap reggel pedig nekivágtunk ismét a nagy útnak, ezúttal már hazafelé, egy címmel gazdagabban!!!

Hozzászólások lezárva.